5. fejezet

5. fejezet

 

 

  Csak állok, és nézem, hogy özvegy és gyermek egymásba kapaszkodva próbálnak erősek lenni, de úgy zokognak, hogy belesajdul a szívem. Nekem kéne most itt feküdnöm, értem pedig nem sírna anya és fiú. Talán csak az unokaöcsém.

  Bulcsú unottan és értetlenül tekint rám, nem tudja még, miért kellett eljönnie. Őszintén szólva én sem tudom, miért hoztam el. Nem egy kisfiúnak való hely egy temetés, ahol nincs más, csak keserűség és fájdalom.

 Az igazság az, hogy nem értek a gyerekekhez. A legszuperebb nagynéni voltam világ életemben, de a földkerekség legpocsékabb anyja vagyok.

  Borzasztó kép, és hanghatások. Csattogva ütköznek az ásók a hideg talajjal, a föld pedig ropogva borul alá a mélybe.

  A temetésen sírok utoljára emiatt. Ezt elhatározom magamban. Bulcsúnak sem hiányzik, hogy egyfolytában bőgve lásson. Mikor vége a szertartásnak, megérintem Flóra vállát, és elszántan nézek fátyolos tekintetébe, mely most olyan fekete, mint a gyászruha amit visel.

-         Nem tudom milyen érzés elveszíteni egy férjet, de tudom milyen elveszíteni egy barátot. Egy valamit megígérhetek neked. Addig nem nyugszom, amíg a gyilkost elő nem kerítem.

  Elsírja magát. Megszorítom a vállát. Nem várok választ. Egy szál fehér virágot helyezek a sírra, kezén ragadom a kisfiút és elhagyom a temetőt. Életemben először nem bírom legyőzni azt a görcsöt a gyomromban, amit már négy napja érzek. Csak akkor oldódik fel, ha bosszút állhatok.

-         Mikor játszhatok megint Dáviddal?- nyafogja a mellettem csoszogó kisgyerek, miközben kézen fogva sétálgatunk a fás ligetben.

-         Egy ideig még biztos, hogy nem. Nem könnyű ez neki, elveszítette az apukáját.

-         Én is, mégis tudok még játszani.

  Átölelem a fejecskéjét, és erőszakkal fojtom vissza a könnyeimet. 

  Mikor hazaérünk, átviszem Bulcsút Diegohoz, olyan jól érzi magát ott, legalább neki legyen egy cseppnyi boldogság az életében.

  Felkutatom a szekrényemben a gyerekkori kis szótáramat. Tudtam, hogy használhatom még valamire. Micsoda szerencse, hogy nem dobtam ki! Emlékezetemben halványan élnek még a jelek, de kell a szótár a fordításhoz. Nehezen kapnak értelmet a rajzok, de lassan már egy fél oldallal megvagyok. Fáradok, de addig nem pihenek, amíg le nem fordítom.

  Betartom a szavam. Aznap tényleg nem alszom. Bár testem egyre jobban fárad, akaratom annál erősebb. Néha elkalandozom… vajon ki az a Kerecsen?

  Eszembe jut a diktafon.

Nehéz szívvel, becsukott szemmel leülök az ágyra és elindítom a lejátszót. Képzeletemben próbálom rekonstruálni a jelentet. Nedves macskakő a Duna mellett. A lámpák gyér fénye halványan világítja meg az utcát, és átvilágítja a csillogó esőcseppeket a fátyolos ködön.

   Hallom Dávid lépteinek kopogását, zihálását, hosszú kabátja susogását. Aztán még több léptet hallok, mint a halál kísérő dobzenéje. A háta mögött jött valaki, ez tisztán kivehető. Dávid is észrevette, felgyorsította a tempót, aztán mikor a gyilkos léptek elhallgattak, normál ütemben folytatta útját. Hirtelen ijedten felkiáltott. Bizonyára valaki elé léphetett.

-         Ki a fene maga?

-         A legrosszabb ügybe folytál bele firkász. – köhög fel.

-         Maga meg mit keres itt? Mit akar tőlem?

  Dávid hangját még soha nem hallottam ennyire rémültnek. Mintha egy egész más embert hallanék. Könnyeim vékony patakban folynak az arcomon. Az éjszakai utcazajt csak keserű nyüszítésem zavarja meg.

  Hamarosan örökre elbúcsúzik az élettől, és itt már tudja. Mintha azonosulnék vele, érzem az ő félelmét, fájdalmát, kétségbeesését. 

-         Hogy örökre elnémulj.

-         Hiába minden. Elmondtam a társamnak, tudja az igazságot. Tudja, hogy ti vagytok a felelősek mindenért, hogy hogyan játszotok az emberekkel, és a Tv- ben pedig majd….

  Ezen a részen Dávid felüvölt, bizonyára itt kapta az első szúrást. Ugyanúgy feljajdulok, ahogy ő, görcsösen szorítom magamhoz kispárnámat.

-         Dolnai utca 17, Dolnai utca 17- kiáltja artikulálatlan hangon. - keresd a csillagokat! Te meg fogsz…

  Elfogy a hang. Dávid meghalt. Még egy ideig forog üresben a szalag, aztán kikapcsolom a diktafont. Utolsó szavai kevésbé tisztán érthetőek, de azért kihámozhatóak.

  Nekem szól, ez nyilván való. A címmel tudom, mit kezdhetek, de a csillagok… Keressem a csillagokat? Miféle csillagokat? Vajon mit akart nekem üzenni ezzel Dávid? Mi köze van a csillagoknak a gyilkossághoz? Mit fogsz?

  A gyilkosnak köze van a miskolci eltűnésekhez, az űrközpont lesz a kulcs. Elnehezül a szemhéjam, és körülöttem minden elsötétül.

  Mikor másnap reggel felkelek, észreveszem, hogy az íróasztalomon aludtam és körülöttem a jegyzeteim, és a fáradtsággal lefordított néhány oldal hever. Bulcsú pizsamában, mezítláb állva rángatja meg az ingemet, ő keltett fel.

-         Hány óra van?- nyöszörgöm fáradtan, szememet dörzsölve.

-         Nyolc óra lesz tíz perc múlva.

-         Te jó ég, elkésel!- pattanok fel, felrúgva a széket- csomagolok kaját és mehetünk.

-         Már csomagoltam, sőt neked is.

  Rámosolygok a kisgyerkőcre. Még alig múlt tíz éves és már bölcsebb és összeszedettebb nálam. Sebaj, elveszem az asztalról a sonkás szendvicset, begyömöszölöm a táskámba, erőszakkal magamba töltök egy kávét és elindulunk hazulról.

  Az úton nem sietek, végül is ha ennyire elkésik az ember, utána már mindegy mikor ér oda.

*

Reggel tíz óra. Benyomom az arannyal díszített csengőt.

-         Jó reggelt kívánok, Erdélyi Nóra oknyomozó riporter, Criminel hetilap. Varga Károlyné? - kérdezem az őszes, fekete haját kontyba csavaró középkorú hölgyet, tapintatosan mosolyogva.

-         Én vagyok. - mondja szilárd hangon, és szélesre tárja az ajtót.

-         Fogadja szívből jövő részvétem a férje eltűnése iránt. Én nyomozok a… az eltűnése ügyében.

  Nem akartam halált mondani, de a nő tudja, nem sok remény maradt a férje életben maradására. A fekete ruhát viselő negyven év körüli asszony beinvitál a nappaliba, és leültet egy zöld kanapéra. Kimegy a konyhába, én pedig addig körülnézek a nappaliban. Átlagos családi ház festményekkel, fényképekkel, virágokkal, antik bútorokkal, gyertyatartókkal, különböző giccses porfogókkal megbolondítva. Hamarosan visszatér két csésze forró teával.    

  Kivételesen nem utasítom vissza.

-         Tudja, nehéz erről most beszélni…

-         Higgye el, megértem és sajnálom, hogy zavarom gyászában.

-         Tudja a férjem rengeteget dolgozott, főleg az utóbbi időben. Alig láttam itthon.

-         Mi volt a szakterülete az űrkutatáson belül?

-         Idegen organizmusok után kutatott, de általában kevés, vagy nulla eredménnyel. Az utóbbi időben viszont egyik munkatársa felfedezett valamit, és bevetették magukat a munkába.

-         Vetették? Kik?

-         Stohl Edit volt a titkárnője, vele dolgozott sokáig együtt, ő el is tűnt azt hiszem, a férjem említette pár nappal ezelőtt, aztán az egyik férfi kollégájával kutatott. A nevére sajnos nem emlékszem.

-         Voltak a férjének jegyzetei itthon, vagy az irodájában?

-         Voltak- bólogat- de eltűnése előtti nap furcsa dolgot cselekedett. Nagyon zaklatott volt, nem szólt hozzám egy szót se csak felrohant a dolgozójába, lehozta az iratait és az égő kandalló tüzébe dobálta őket. Csomagolni kezdett, én nem értettem semmit, mikor megkérdeztem mi lelte, csak azt hajtogatta „utazz el”. Mikor megkérdeztem miért, nem válaszolt semmit. Rohantam utána a lakásban és egyfolytában azt kérdezgettem idegesen, hogy „miért?”. Azt hittem teljesen megőrült. Megállt az ajtóban, rám nézett véreres szemével, hatalmasra tágult pupillájával. Még soha nem láttam ilyen rémültnek, egész testében remegett. Kinyitotta az ajtót és csak annyit mondott „jönnek”. Azóta nem láttam…

  Lehörpintem az utolsó korty teámat, a hányinger kerülget. Dülöngélve felállok, magamra veszem szövetkabátom, és az ajtóhoz megyek. Biztatóan megpróbálok rámosolyogni.

-         Remélem előkerül a férje.

Erőltetett mosolyt intéz felém, bólint egyet és becsukja mögöttem az ajtót.

                                                                                               *

  Leballagok a kocsihoz. A Dolnai utca valószínűleg Budapesten, van, de nem nehéz kideríteni. A GPS néhány másodperc múlva már mutatja is, merre kell haladnom. Felduruzsol a motor. „ Menjen két kilométert egyenesen, majd forduljon balra”

  Hiába kapcsolom be a rádiót, még Beethoven sem tud megnyugtatni. Sőt, életemben először talán idegesít ez a nyugodtság. Most nem akarok nyugodt lenni, vérszomjasnak, erőszakosnak és bosszúszomjasnak kell lennem.

  Nem kell sokat utaznom, elég gyorsan megérkezem a Dolnai utcába. Kiszállok, keresem a tizenhetes számot. Bemegyek egy sikátorba. Szemét, papír, cigarettacsikkek mindenütt. Félelmetes mennyi felesleges hulladék mocskolja be a környezetünket.

  Ember sehol, csak néhány kóbor kutya, vagy macska, vagy patkány. Már meg sem lehet őket különböztetni.

  Egy elhagyatott narancssárga raktárépületet pillantok meg a sikátor közepén. A töredezett járdát falevelek borítják, a gyár pedig sötétszürke ijesztő kolosszusként tornyosul felém.  

  Imádkozom magamban, hogy ne ez legyen a 17-es szám. Közelebb sétálok. A kopott házszámtábla halvány rajzolatából kiveszek egy hetest, az előtte álló szám pedig csak egyes lehet.

  Nagyszerű. Sóhajtok, előveszem a sonkás szendvicset és rágyújtok. Nem merek bemenni ebbe a rémisztő épületbe elegendő erőt adó szénhidrát és nikotin nélkül. Már csak valami alkohol kellene.

  Eldobott cigarettámmal tovább színesítem az utcán heverő csikkek palettáját. Belém férkőzik a bűntudat, hogy még én is hozzájárulok ahhoz, hogy ez a bolygó tönkremenjen. Kiürítem az agyamat.

  Erőt veszek magamon és az ajtóhoz lépek. Be van deszkázva, nincs szerencsém, erőszakosan kell behatolnom. Megrángatom a deszkákat, de be vannak szögelve, természetesen nem mozdulnak. Visszacaplatok fekete Opelemhez, és kinyitom a csomagtartót. Egy oknyomozó riporternek kötelező egy feszítővasat tárolni az autójában. Megfogom a rideg kék vasrudat és visszasétálok. Körülnézek, sehol egy lélek. A deszkáknak feszítem a vasat, és pár percnyi erőlködés után elérhetőnek tűnik az ajtó.

  Néhány ütést mérek a fáradt deszkára, de még mindig masszívnak tűnik.

  Észreveszek egy félik betört ablakot és hatalmasat ütök rá. Sikerül. Szó szerint betörök. Az üvegcserepek hangos csörömpöléssel érnek földet. Megpróbálok, úgy bemenni, hogy ne vágjam meg magam, de nem sikerül. Érzem, ahogy belső combom falán csepeg le a vér. Nem törődök vele, szitkozódom, de bejutok.

  A feszítővasat hangos csattanással ledobom a földre és körülnézek. A helységben áporodott dohszag van, és vastagon beborít mindent a por és a kosz. Nem találok semmi mást, csak poros, rozsdás, ősrégi gépeket. Szerintem már évek óta nem járt erre senki. Két emeletes az épület, sok idő mire végigjárok minden termet. Reméltem, hogy találok valamit az emeleteken, és nem kell lejjebb mennem a rémisztőbb részre, de minden üres és koszos.

  Tudom, hogy nem maradt más hátra, mint az alagsor. A szívem a torkomban dobog, mikor rálépek a lefelé vezető korhadt falépcsőre. Minden egyes recsegésnél összerezzenek. Valahogy minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy lemenjek, de a kíváncsiság és a bosszúvágy erősebb bennem mindennél. Lent baljós sötétség tátong felém, remeg a lábam.  

  Már odakint is sötétedik. Nem valami bizalomgerjesztő.

 Elhessegetek néhány legyet, amint leérek. A már- már megszokott áporodott szag mellet még valami megcsapja az orrom. Egyetlen egy szekrény van az alagsorban, de nincs rajta lakat. Nincs szükségem feszítővasra, csak több bátorságra ahhoz, hogy kinyissam. Remeg a kezem, mikor ráteszem a nyirkos rézfogantyúra. Kifújom a levegőt és kinyitom az ajtót.

  Az orrfacsaró bűz felerősödik, légszomj fojtogat, de ez még semmi ahhoz a látványhoz képest ami elém tárul. Érzem, ahogy gyomrom afrikai esőtáncot lejt. Elfordulok, és hányni kezdek. Csak öklendezem és émelygek, másra nem vagyok képes.

  A szekrényben három holttest fekszik. Mégsem, mikor azt mondtam fekszik, rosszul fogalmaztam. A tagjaik lehetetlen pózba csavarva, végtagjaik ellilulva, alvadt vér borítja az egész testüket. Lila ujjaikon a köröm tovább nőtt, hajuk pedig csimbókokban lóg az odaszáradt vértől. Itt vannak már több mint egy hete, és erről nem csak a gyomorforgató szag árulkodik, hanem a csontokról rothadó hús és a körülöttük dongó legyek tömkelege. Már a férgek is biztos megtették azt, amik rájuk bízott a természet.

  Becsukom a szekrényajtót, az ájulás kerülget. Szinte kimenekülök a tiszta levegőre. Nekitámaszkodom a kocsinak, és mélyet szippantok a novemberi csípős levegőből. Nem bírom, hánynom kell. Újra elfordulok és Bulcsú nagy gonddal elkészített útravalója a járdaszegélyen landol.

  Sok halottat láttam már életemben, de ilyet még sohasem. Hiába vagyok kint a friss novemberi levegőn, a szaguk, mintha beivódott volna az orromba. Nem tudok szabadulni tőle, pedig eszeveszetten próbálok. Segítségért üvöltenék, de nincs itt senki. Egyedül vagyok…

Mikor kicsit magamhoz térek Attila számát tárcsázom.

-         Azonnal gyere ide! Hozd a kollégáidat és egy hullaszállítót. Dolnai utca 17.

  Nem magyarázkodom tovább, elkap a hányinger. A percek óráknak tűnnek, mire meglátom az ismerős kék Jaguárt. Hamarosan még több autó parkol le az eddig néptelen sikátorba. Attila sietős léptekkel jön hozzám, ballonkabátja Superman köpenyeként lobog utána.

-         Jól vagy?- kérdezi már- már aggódva.

-         Ne csinálj úgy, mintha aggódnál- közlöm hidegen- az alagsorban a  szekrényben, három hulla. 

  Attila, mint egy nagyfőnök, azonnal intézkedik és leküldi a kollégáit a helyszínre. Ő nem megy velük, átkarol és velem marad.

-         Te nem mész?- vonom kérdőre.

-         Nem.

-         Elszokott az orrod az efféle kellemetlen szagoktól, igaz?

-         Sápadtnak nézel ki…

-         Na ne mondd… letüdőztem a hullaszagot. Szerintem te is sápadt lennél.

-         Személyazonosításra lesz szükség.

-         Nem lesz szükség. - mondom, miközben rágyújtok.

Újra a hányinger kerülget, a kocsim mögé fordulok és megtisztelek egy újabb bokrot.

-         Úgy látom, rosszul vagy…

-         Tőled mindig.- törölgetem a számat.

  Nem veszi magára rosszindulatú megjegyzésemet, a vállamra helyezi a kezét, és mélyen a szemembe néz. Előkotrok zsebemből egy mentolos rágót.

-         Kik ezek?

-         Varga Károly, Stohl Edit és Radványi Archibald. Űrkutatók voltak Miskolcon. Egy hete tűntek el.

-         Ők biztos nem élnek?

-         Eléggé halottnak néztek ki…

  Sóhajt egyet és a szemét forgatja. Én kifújom a füstöt.

-         Hogy találtál ide?

-         GPS…

-         Tudod, hogy nem erre vagyok kíváncsi.

  Kelletlenül előveszem a hanganyagot és odaadom neki. Ő a füléhez emeli és elindítja. Látom, ahogy elkomorodik, majd visszaadja. Krákog néhányat, majd kis gondolkodás után mérgesen rám kiabál.

-         Megmondtam, hogy ne hallgass el előlem semmit!

-         Látod, hogy nem hallgattam el, odaadtam neked.

-         És ha bármi bajod lett volna? Mindenről tudni akarok, innentől mindenhová együtt megyünk!

-         Egyedül dolgozom. – sziszegem szikrázó szemekkel.

-         Értsd már meg, hogy nem ellened dolgozom! Segíteni akarok!

-         Nézd, ha egyedül megyek, akkor csak a saját életemre kell odafigyelnem. Nem köt semmilyen felelősség!

-         A saját életedért is felelősséggel tartozol!

  Mindketten hallgatunk. Én nem nézek arra a férfira, akivel több évig együtt éltem. Kerülöm a tekintetét. Látom, hogy sorra hozzák ki a hullazsákokat. Újra megmozdul a gyomrom. Egy szó nélkül beülök az autómba és elhajtok. Attilának igaza van. Tudja, hogy nagy bajban vagyok.

                                                                                       *

 

Délután gondterhelten lépek be a lakásomba. A félhomályban megkeresem a fogast és ráakasztom fekete kabátomat. Mélyet szippantok az otthoni levegőből. Furcsa, valahogy még a házban is érzem a halottak szagát. Lehet azért, mert én is hulla fáradt vagyok, nem tudom.

  Nem vágyom másra, csak egy forró teára, egy kis Beethovenre, egy kis összeaszalódásra a meleg vízben, alias fürdésre, és alvásra. Amikor az ősrégi telefonra nézek, látom, hogy pirosan villog rajta egy kis gomb. Megnyomom és hátradőlök a kényelmes bőrfotelben.

-         Önnek tizenkét nem fogadott hívása és négy új üzenete van. - hirdeti a géphang- első üzenet tizenkét óra három perc.

  Nem tudom, mit akarhatnak, ezért érdeklődve fülelek.

-         Szia Nóra, hallottam a történtekről, és nagyon sajnálom. Tudom, mennyire közel álltatok egymáshoz. Találkoznunk kéne valamikor, a koliban olyan jó barátok voltunk. Hívj fel! Maya voltam.

  Nagyon kedves tőle, hogy üzenetet hagyott, de most nincs energiám a csevegésre. Következő üzenet, tizenkét óra harminchárom perc. Egy rikácsoló hang szólít meg a telefonkészülékből.

-         Ott van? Már megint elfelejtett az unokaöccséért jönni az iskolába. Kivételesen hajlandóak vagyunk foglalkozni vele a napköziben, annak ellenére, hogy nincs befizetve oda. Kérem, azonnal hívjon vissza, amint megérkezett.

-         A francba- ordítok fel az üres lakásban.

 Gyorsan felkapom a kabátom, és az ajtóhoz rohanok. Közben az álnok elektronikus készülék tovább sorolja megbocsáthatatlan bűneimet. Közli velem, hogy a napközi is rég bezárt és nem hozzák haza Bulcsút.

  Ilyen világot élünk, a pénz beszél. Ha nem fizettem be a napközibe, egyszerűen otthagyják az utcán. A mai világban már nem létezik olyan, hogy szívesség.

  Nem hallgatom tovább, kifutok a kocsihoz és átlépve a sebességkorlátozást, percek múltán ott vagyok az iskola kapuja előtt. Becsapom magam után a kocsiajtót és befutok az udvarra.    Megpróbálom kinyitni az intézmény ajtaját, de zárva van. Csúnyán elkáromkodom magam és kétségbeesem. Hol lehet az unokaöcsém? Leszaladok a főlépcsőn és kémlelem a sötétséget. Ekkor vékonyka hang szólal meg mellettem:

-         Hiába akarsz bemenni, zárva van.

  A vézna kis alakocska a lépcsőn ül, összehúzott kabáttal, hátán iskolatáska, szemében csalódottság és szomorúság. Leülök közvetlen mellé, reszket és didereg, de nem tudom eldönteni, hogy az őszi hidegtől, vagy a dühtől, amit érez. Meg akarom érinteni a vállát, de elhúzódik. Nem csodálom, undorodik tőlem, ahogy én is magamtól.

-         Sajnálom Bulcsú, dolgoznom kellett.

-         Tudom, semmi baj, nem haragszom.

  Dehogynem haragszik. Mégsem sír. És ez még jobban fáj. Egy könnycseppet sem akar ejteni értem, mert nem érdemlem meg. A legszörnyűbb az egészben az, hogy igaza van.

-         De igenis baj. Nem lenne szabad így bánnom veled, megígérem, hogy soha többet nem hagylak itt, jó?

-         Éhes vagyok, fázom és fáradt vagyok.

-         Tudom, gyere, menjünk haza! A kedvencedet csinálom és olvasok neked mesét este. Rendben?

  Úgy teszek, mintha ezzel kiengesztelhetném. Bólogat, és lassacskán elmúlik dühe és megbocsát. Nem tudom miért, de a gyerekek nagyon könnyen bocsátanak meg dolgokat azoknak, akiket szeretnek. Elhiteti magával, hogy ezután másképp lesz. Most harcol magában. Meg akar bízni bennem újra és újra, de tapasztalatai azt sugallják, hogy nem érdemes. Rémes anya vagyok, ez kétségtelen. De hát nem is önszántamból lettem az. Nem baj, ha így alakult, kötelességem gondoskodni erről a gyerekről. Tudatosan változtatnom kell az életemen és a hozzáállásomon.

  Ahogy ígértem, milánói spagettit és vanília pudingot készítek neki, amit élvezettel lapátol magába. Fürdés után még engedem egy kicsit játszani, aztán mesét olvasok fel neki a kedvenc

könyvéből. Elalszik. Némán leteszem a könyvet az ágy melletti szekrényre, és macskajárással kislisszolok az ajtón.

  Bűntudattal térek nyugovóra. Elhanyagolom őt, tisztában vagyok ezzel. Ha a nővérem látná, biztosan azon nyomban elvenné tőlem a gyereket. Minden nap, mindent este ugyanígy kéne foglalkoznom vele, de fene egye meg, a munkám is fontos. Meg kell találnom a gyilkost, aki végzett Dáviddal. Ezzel a gondolattal borul álom a fejemre.

 

*

 

  Stohl Edit házánál is teszek egy villámlátogatást másnap. Egy csodaszép fehér, kertes gödöllői házban lakik, illetve lakott. Közelebb lépek a kerítéshez, de akkor hirtelen a vasrácsoknak támad egy kutya, én pedig hátra hőkölök. A vérszomjas házőrző ugatására megjelenik az ajtóban a gazdája. Fekete öltönyt és nyakkendőt visel, egy fekete szaténnadrággal. Komor, sápadt az ábrázata és erősen borostás. Bizonyára már napok óta nem borotválkozott.

-         Jó napot kívánok! Erdélyi Nóra oknyomozó riporter Criminel hetilap. Fogadja részvételem a felesége iránt. - próbálom túlkiabálni a vérengző fenevad ugatását.

-         Jackie ül!- ordít rá ronda kis kedvencére.

  A csontzabáló nyomban engedelmeskedik, farok csóválva leül és várja a simogatást.

 

-         Tudom, nem a legalkalmasabb a pillanat, de nagyban segítene elkapni felesége gyilkosát, ha szolgálna néhány információval. - folytatom.

-         Természetesen- krákogja, miközben szélesre tárja az ajtót - jöjjön be.

  Az egész ház hideg. A redőnyök nincsenek felhúzva, nem árad be a reggeli napfény. A ház is gyászol. A fénylő faasztalon egy virágos váza, ami körül hervadt szirmok tanúskodnak a benne élt virág haláláról. Két gyerek ül a HV előtt, kisírt szemekkel, szintén fekete ruhában.  

  Az egyik szopja az ujját, olyan három éves forma, a másik néhány évvel idősebb, átöleli és szorosan tartja testvérét.

-         Gyerekek, menjetek fel a szobátokba!- kérleli apjuk őket.

  Egy szó nélkül kikapcsolják a készüléket, és lassú léptekkel felmennek a lépcsőn. Az apa gondterhelten ül le a fotelbe, és rám mered. Tapintatos hangon nekikezdek.

-         Mi volt a felesége szakterülete az űrkutatásban?

-         Csak segédkezett a professzor úrnak. Titkárnő volt, nem tudós, de emellett rengeteget tudott a világegyetemről. Ráragadt néhány dolog…

-         Mi után kutattak az utóbbi időben?

-         Különböző életjelek után. Fel is fedeztek valamit, sejtelmem sincs mit, de az utolsó hetekben nagyon elfoglalt volt.

-         A felesége tűnt el először. Hagyott hátra jegyzeteket?

-         Sok jegyzetet készített- mélyet sóhajt- de mindegyiket utána a professzornak adta, itthon semmi sem maradt, ebbe sajnos nem tudok segíteni.

-         Nem mondott semmit arról, mit fedeztek fel?

-         Én is kérdeztem tőle, mert nagy volt az izgatottság, de azt mondta, ezek bizalmas információk és köti a titoktartás. Hárman dolgoztak, rengeteg időt töltöttek együtt a professzor úrral és azzal a másikkal…

  Feszült csendben fogalmazom meg magamban a következő kérdést, ami mindkettőnket kínosan érint, őszintén szólva fel sem  tenném, ha nem volna muszáj.

-         Tud valamit arról, hogy esetleg az a másik, Archibald, és a felesége…- hevesen gesztikulálok.

-         Hogy viszonyuk lett volna?- határozottan megcsóválja a fejét - nézze hölgyem, ez teljesen kizárt. Soha nem voltak erre utaló jelek, másrészt az a másik… az egy nagyon furcsa figura volt. Olyan megrögzött munkamániás féle. Tudja már, miért gyilkolták meg a feleségemet?

-         Valószínűleg olyan információk birtokában volt, amit nem lett volna szabad tudnia, de ötletem sincs, kik ölték meg. A professzor urat is megtalálták holtan, valamint a másikat. Tud valamit Radványi Archibaldról?

  Elgondolkodik, aztán kis szünet elteltével megszólal.

-         Csak annyit, hogy ő volt a kutatómunka vezetője, ő vette maga mellé a professzor urat és a feleségemet segítőnek, rendkívül magas fizetés ellenében. A nejem is csak ezért vállalta el, hogy megvehesse az új autót…

Maga elé sóhajt én pedig előveszem „térjmáratémára” pillantásomat. Erre zavartan folytatja.

-         Ugyanebben a témában kutatott. A háza itt van nem messze a Szív utcában. Azt hiszem a hármas számú az övé. Mellesleg volt még a környezetükben valaki…- gondolkodik el. - egy tudós, aki régen anfetaminokkal foglalkozott, de átspecializálódott… valami állat nevét viselte…- gondolkodik borostás állát vakargatva.

-         Anakonda?- kapom fel a fejem.

Vissza a bloghoz