1. fejezet

Ez egy fiktív történet, ha bármi hasonlóság lenne a valósággal, az csak a véletlen műve.

  Előszó

Gondolkodtál már azon, hogy vajon hogyan alakult ki a Föld? Hogy az evolúció valóban létezett- e? Ha létezett, akkor tényleg úgy, ahogy azt Darwin elképzelte? Az univerzumban valóban mi vagyunk az egyedüli élő, lélegző lények? Hogy tényleg mi lennénk a világ legintelligensebb organizmusai? Hogy hogyan alakultunk ki mi, emberek és mi a célunk a Földön? Mit rejthet vajon az a beláthatatlan űr, aminek csak elenyésző százalékát ismerjük?

1. fejezet

   Ezeken a kérdéseken gyakran elgondolkodom. Az idő múlásával azt hinné az ember, hogy egyre közelebb kerülünk a válaszhoz, de valójában fogalmunk sincs. Csupán téziseket állítunk fel, amikkel az egyik csoport egyetért, a másik pedig cáfolja azokat.

  Ez az agyonmodernizált világ technológiai szuperfejlődést és erkölcsi romlást hozott ránk. Az ember nem változik, csak a körülmények változnak.

  Mára már a világ minden táját elözönlötték a külföldiek. Az egyenjogúság és tolerancia fényében az országhatárok megszűntek létezni. Az alkotmányos monarchia már egyik államban sem elterjedt államforma, helyette sok helyen a liberális demokrácia maszkja mögé rejtett diktatúra hódított teret.

  Világmegváltó gondolataimból egy ismerős hang rángat vissza a valóságba.

-         Nóra, minden rendben van?

-         Persze Dávid, semmi probléma, jól vagyok, csak újra telefonált az iskola igazgatónője. Bulcsú verekedett. - közlöm, miközben rendszerezem papírjaimat.

-         Már megint?

-         Igen- sóhajtok- betörte egy kisfiú orrát, mert anyázott.

-         Ó- nyögi Dávid elrejtve vigyorát.

  Dávid nagyon kedves kollégám. Mindketten oknyomozó riporterként dolgozunk egy bűnügyi magazinnál. Bár az oknyomozó riporter inkább nyomozó, mintsem író, mégis valamivel több annál. Nyomozói és újságírói diplomával is rendelkezik, viszont fegyverviselési engedélye nincsen.

  Manapság ezek a legdivatosabb lapok, mivel bűnözés magasra hágott az utóbbi időben. Ahogy fejlődött a haditechnika és az egyéb tudományok, úgy lettek egyre kifinomultabbak a tolvajok, rablók, gyilkosok is. Az olvasóink pedig élvezettel vetik bele magukat a vérengző, vagy éppen agyafúrt bűnözők történeteibe, amikről mi tudósítunk nekik.

  Ahogy mondtam, csak emlékeinkben élnek az országok nevei. Ma már se külön országok nincsenek, se fővárosaik. Egységes kontinensek vannak. Nincs áthidalhatatlan távolság, már mindenhonnan mindenhová el lehet jutni alig néhány óra alatt, szinte fillérekért. Az olajválság óta hibrid járműveket használunk, minden egyes autómárka kitalálta a saját hibridmodelljét, de így is olyan mértékű a környezetszennyezés, hogy a csillagok sehol sem láthatók.

-         Jut eszembe, ezt a főnök küldi neked.- tol elém Dávid egy nyomtatott papírlapot, újfent kizökkentve gondolataimból.

  Érdeklődve felveszem az asztalról és végigolvasom. Egy újabb feladat, mely rám vár. Rejtélyes eltűnések a Miskolci űrkutató központból. Ezen a héten már a harmadik ember nem ment dolgozni, nem ad életjelet magáról és senki sem látta azóta a kritikus nap óta. A rendőrség vizsgálódik, de a helyszínre kell sietnem, hogy felderítsem ezt az ügyet, majd a nyers valóságot a szenzációkra éhes olvasóközönség elé tárjam. Sötétbarna hajamat hátrafogom elegánsan, megigazítom hullámcsatjaimat, hogy ne zavarjanak fürtjeim a koncentrálásban, a papírjaimat, autókulcsomat és cigarettámat magamhoz veszem és a fekete szövetkabátom zsebébe süllyesztem.

-         A fenébe, most a kettős gyilkosság ügyében kell nyomoznom, mikor fogok ráérni erre is? Már lélegezni sincs időm!– fordulok panaszkodva az ébenfekete haját túró férfihoz.

-         Ne nézz így rám!- csóválja a fejét.

-         Kérlek Dávid, nem lehet olyan nagy ügy. Egyszerűen csak ugorj be helyettem és végezd el a felderítést!- kérlelem.

-         Lehetetlen, nem érek rá. - jelenti ki, miközben feláll a székről.

-         Nem tart sokáig, de valamit még el kell intéznem. Könyörgök!

-         A-a. A Kígyó drogbotrányairól írok éppen.

  Tudom, hogy úgysem tud barna szemeimnek ellenállni. Sóhajtva megint beletúr sötét fekete hajába, megigazítja ingnyakát, aztán fejet csóválva rám tekint.

-         Nóra, nekem családom van!

-         Nekem meg macskám! Könyörgök!- nyafogok.

-         De ez az utolsó alkalom, hogy kihúzlak a csávából!- fenyegetőzik.

-         Ezer hála és köszönet- nyomok egy puszit az arcára- akkor jó munkát én megyek és kihallgatok még egy tanút. De csak ha tényleg nem baj. - fordulok vissza.

-         Ugyan, dehogyis. – mosolyodik el halványan. – menj, mielőtt még meggondolom magam!

  Ez a szép a mi kapcsolatunkban, hogy nem csak munkatársak vagyunk, hanem igaz barátok is, már egészen kicsi korunk óta.

  Nincs kedvem dolgozni, de felnőtt vagyok - legalábbis fizikai értelemben véve- mégiscsak valamiből élnem kell, így hát nehéz szívvel, de kilépek a hatalmas irodaházból, amely nemcsak felfelé több tíz méter, hanem lefelé is.

  Gyorsan beszállok a liftbe, és a sötét parkolóig vitetem magam. Ott kisétálok, és távirányítómmal kinyitom az új típusú ébenfekete Opelem ajtaját. Büntető cédulát látok sárgállani rajta. Összeráncolt homlokkal veszem fel. Megőröltek ezek? A megengedett sebesség egyre magasabb és a járművek is egyre nagyobb teljesítményre képesek, ráadásul én nyomozó is vagyok, erre elvárják, hogy betartsam a sebességkorlátozást? Még mit nem…

  Sóhajtva a kesztyűtartóba süllyesztem a fecnit, a többi közé. Most nincs időm ilyesmikkel foglalkozni, annál sokkal komolyabb dolgom van.

  Egy gyilkosságban nyomozni sohasem veszélytelen, de ha ezt az ügyet felgöngyölítem és megírom, akkor előléptetnek. Már csak az utolsó simítások vannak hátra és csak egy hajszál választ el a ranglétra következő fokától.

  Mosolyogva bekapcsolom a rádiót, és valami olyan ricsaj üti meg a fülemet, ami szinte már elviselhetetlen az emberi fülnek. Ez a modern zene, ami már csak egyhangú taktusokból áll, és semmiféle dallamnak még a maradványa sem lelhető fel benne.

-         UFO zene- beszélek magamban és benyomom a mikrodisk lejátszót.

  Beethoven szól. Őskövület, de legalább szép és megnyugtató. Szerintem ezt a munkát, és a vele járó stresszt, nem is bírnám Beethoven nélkül. Bár nem egyszerű ilyen hanganyagot találni- ezeket is az ócskapiacon vettem- viszont fillérekért jutottam hozzá.

  Hamarosan megérkezem a tett színhelyére, egy családi kastélyhoz, vidéken. Kész kaland odáig kerülni, térdig jártam a tehénlepényben, de már a látványért megérte.

  Egy csodálatos, két tornyos kőkastély áll előttem szilárdan, megmozdíthatatlanul. A maga ridegségében elsőre ijesztőnek tűnik, de ha jól megnézni az ember észreveheti benne az antikvitás csodálatos varázsát. Mi tagadás van benne mégis valami különös. Ablakaira riasztó árnyékot vet a halál.

  Hidegvérrel megölték az itt lakó idős házaspárt, ismeretlen tettesek, ismeretlen okokból. Az egyetlen személy, akit még nem hallgattam ki, a házvezetőnő. Megragadom az oroszlánt mintázó rideg, nedves fémkopogtatót és bekopogok a vasajtón.

  Néhány perc elteltével, egy fiatal lány fogad kisírt, karikás szemekkel. Fekete sminkje teljesen elkenődött, szemei pedig beereződtek a sok sírástól.

  Olyan huszonhárom év körüli lehet, gyászruhát visel. Olyan a bőre, hogy fehérségét még Hófehérke is megirigyelhetné, a szemei pedig olyan hidegséget árasztanak, mint a kastély, amiben lakik.

-         Erdélyi Nóra, oknyomozó riporter, Criminel hetilap. – felmutatom a riporter igazolványom- részvétem. - toldom hozzá mellékesen.

-         Köszönöm- szipogja.

-         Lenne néhány kérdésem a házvezetőnőhöz, ha nem bánja.

-         Hogyne, fáradjon csak beljebb.

  Nem kéretem magam tovább, gyorsan megtörlöm bakancsaimat a lábtörlőn, és belépek a hatalmas palotába. Akaratlanul is föltekintek a mennyezetre.

Ez maga a beláthatatlan űr. Az én házam körülbelül kétszer férne bele az előszobába.

-         Erre tessék- kalauzol névtelen segítőm, aki valószínűleg az elhunyt házaspár unokája lehet.

  Örülök, hogy elkísér, ebben a kolosszeumban bizonyára könnyű eltévedni.

  Egy szó nélkül tovább lépek, és megakad a szemem néhány értékesnek tűnő nonfiguratív festményen. Mi tagadás, ezek elég rondák, de legalább elérik céljukat, és lekötik a látogatók figyelmét.

  Tovább slattyogok. A nő bevezet a perzsaszőnyegekkel borított nappalin át, a személyzet kis hálótermébe. Hihetetlen, hogy egy ilyen luxushodályban az alkalmazottaknak mekkora szegénység jut.

   Nyomomban sárfoltokat hagyok a szőnyegen, amiért a hölgy gyilkos tekintettel mered rám. Kedvesen rámosolygok, aztán belépek a szobába.

  Az egyik ágyon egy magába roskadt, ötven év körüli nő bámul maga elé, némán.

-         Nana!- szólítja meg szelíden a lány.

  A nő semmit nem reagál. Még csak rám se néz. Amint látom erős sokkhatás alatt van. A hölgy újra próbálkozik, és a néni ijedt szemekkel végre rám tekint. A szemei véreresek, kialvatlanságáról a mélyen ülő karikák tanúskodnak. Próbálom elkapni, sőt megtartani a tekintetét és figyelmét, így erős késztetést érzek arra, hogy bemutatkozzam.

-         Erdélyi Nóra, oknyomozó riporter, Criminel hetilap.

-         Már mindent elmondtam. - suttogja maga elé.

-         De nem nekem. Nem akarom megzavarni gyászában, de szükségem lenne a vallomására.

  Mivel semmiféle reakciót nem váltok ki belőle, rögtön a lényegre térek:

-         Mit látott?       

-         Magukra hagyom önöket. - szipogja a fiatal Hófehérke.

  Nem válaszolok neki, csak bólintok, tekintetemet végig a nénire szegezem. Ketten maradunk a hideg, dohos, penészes szobában. A szél sípolva hűti tovább a helységet a résnyire nyitott ablakon beáramolva.

-         Mit látott?- próbálkozom újra, türelmesen.

   A néni nem hajlandó válaszolni kérdésemre, eközben én észrevétlenül bekapcsolom a diktafonom -hátha sikerül végre kihúzni belőle valamit- és látszólag türelmesen tovább kérdezek.

-         Mióta dolgozik a Schultz családnál?

-         Már évtizedek óta. Még ennek a szegény lánynak az anyját is én neveltem fel, Isten nyugosztalja.

-         Itthon volt, mikor bekövetkezett ez a tragédia?

-         Igen, de nem hallottam semmit. A szobámban néztem a híradót.

-         Körülbelül milyen tájban volt ez?

-         Fél nyolckor. Ekkor kezdődik mindenhol a híradó. - úgy néz rám, mintha valami zombi lennék, aki nem néz híradót. Annyira nem is áll messze a valóságtól. 

-         Értem.

  Kis szünetet tartok, hogy összeszedhessem a gondolataimat. Jól kell rendszereznem a kérdéseimet, ha ki akarok húzni belőle valami használható információt. Néha egy ilyen vallomáson áll, vagy bukik minden.

-         Eltűnt valami?

-         Csak egy festmény az egyik szögről. Nyilván azért ölték meg szegény Schultzékat, Isten nyugosztalja őket.

-         Melyik festmény?

-         Az utolsó aukción vásárolt értékes festmény.

-         Ki a festője?

-         Valami spanyol vagy francia… olyan furcsa neve van, valami… valami… áh- legyint- ki se bírom ejteni.

-         Talán írja le!- ajánlom fel kedvesen noteszomat.

  Remegő, májfoltos, ráncos kezeivel elveszi a jegyzettömbömet és tollamat majd ráfirkant. „R. D. la’csíbá” Hmm… Különös egy név, különös helyesírás. 

  Reményvesztetten folytatom a kihallgatást, felveszem diktafonra a szavait, jegyzetelek, majd mikor végzek, elhagyom a szobát. Tárcsázok a mobilomon. Kicseng.

-         Szia Martin, egy pszichológust kérek a Kistarcsai Virág utca 25 számra.

  Köszönés nélkül teszem le a telefont, túlságosan gondolataimba vagyok merülve. Kiérek a perzsaszőnyeges nappaliba újabb foltokkal díszítve azt.

  Megállok, és merően nézem a képeket. Előveszem telefonomat és mindegyiket külön lefényképezem.

  Látom a finoman megmunkált ezüst táblácskát, ami fennkölten hirdeti a festő nevét és a kép címét, csak éppen kép nem lóg fölötte. Megakad a szemem egy különösen ronda és értelmetlen alkotáson. Csak pontok halmaza az egész. Egy nő festette? Legalább a nőknek lehetne annyi szépérzéke.

  rRágyújtok, hogy ezzel a felesleges és káros pótcselekvéssel oldjam, a felesleges és káros stresszt.

-         Bocsánat, itt nem lehet dohányozni. - szól rám fontoskodva a kishölgy, miközben felmosóval próbálkozik eltűntetni nyomaimat.

  Ránézek az égő bűzrúdra, szívok belőle egy utolsó slukkot, aztán elnyomom a dohányzó asztalon található kristályhamutartóba. Hmm, nagyon érdekes, ha itt nem lehet dohányozni, mégis, hogy lehet az, hogy van hamutartó? És, hogy egy kevés kis hamu is van benne? Csipeszemmel mintát veszek belőle. Majd elküldöm a laborba, soha nem lehet tudni.

-         A nagyszülei ezek szerint nem dohányoztak?- kérdezem kíváncsian.

-         Nem, soha. - csóválja a fejét.

  Nézem, ahogy gomolyodik felfelé a füst a hamutartóból és belefeledkezem gondolataimba. Rámosolygok a lányra és a bejárati ajtóhoz lépdelek.

-         Köszönöm a segítségét, lehet még jövök szaglászni egy keveset.

  Nem várom meg a reakciót, mivel nem kérdeztem, hanem közöltem. Sietős lépekkel távozom. Kint végre nyugodtan rágyújtok és gondolkodom. Mikor az utolsó szívás is átjárta a tüdőmet, eldobom a csikket és visszaülök az autómba. Meg sem állok az irodáig. Valami nagyon foglalkoztat.

  Mikor visszaérek, Dávid még nincs ott, pedig szerettem volna beszélni vele, tanácsot kérni az üggyel kapcsolatban. Ezek szerint mégiscsak többet kellett időznie Miskolcon. Biztos kapok a fejemre majd a feleségétől, amiatt, hogy nem szabadult korábban.

  Sebaj, én jelenleg a magam ügyével, bajával, sorsával foglalkozom. Leülök a számítógép elé és beírom, hogy „isteni nő kapuja”, hisz ez a név szerepelt azon a kis ezüsttáblácskán, ami az üres szög alatt díszelgett. Az általam nagyra becsült világháló több millió képes hivatkozást jelenít meg, többek között pornó oldalakat és fórumokat természetesen, így szűkítenem kell a keresést. Miközben gondolkodom, levetem a kabátom, és keresztbe teszem a lábam az asztal alatt, kényelmesebb pózba állítva magam. Beírom, hogy „isteni nő kapuja festmény, R. D. la’ csíbá”

  Természetesen így sem ad ki semmit. Bevallom nőiesen, pocsékul értek a latin nyelvekhez, de hát miért is éretnék, hisz minden valamire való ember ma már angolul beszél, így egy gyors telefonos segítségre van szükségem.

  Egy spanyolul remekül beszélő barátom segítségét kérem, aki közli velem, hogy sehogy sem lehet úgy összerakni a betűket, hogy a spanyol helyesírásnak megfelelően jó nevet kapjunk.          

  Hurrá. Nem baj, azért lekérem tőle a lehetséges alternatívákat. Ő a leghasználhatóbbnak az „ R. D’ la Chiba” verziót tartja, bár ez sem túl értelmes. Próba szerencse. Beütöm a keresőbe és bingo. Kiadja az aukció honlapját, ahol a legutóbbi eladások listázását találom. Kép nincs, de sebaj, legalább valamicske információm van az eltűnt alkotásról.

BALOGH AUKCIÓS HÁZ   R. D’ la Chiba:   Az isteni nő kapuja   Elkelt: 1156 Euro       Birtokos: Schultz Ernő

  Ennyit tudok meg róla összesen. Nem valami sok, de egy szál, amin elindulhatok.   Kinyomtatom a képeket, amiket a házban csináltam a festményekről, hozzácsatolom ezt a papírt is, és elfaxolom az egyik szakértőnek. Hozzátéve a személyes „szerelmeslevél”: „Egy óra múlva az asztalomon!!!!!!!!”

  Még egy oldal megjelenik a keresőben. Nocsak, egy chat oldal. Valakinek ez a nickneve. Csak úgy viccből senki sem talál ki magának ilyen nevet. Valószínűleg ez a nick a magát az alkotót fedi.

  Visszafojtott lélegzettel kétszer rákattintok a linkre, de csak azt írja, ki, hogy az oldal jelenleg nem üzemel.

  Ekkor, dührohamom közepette, betoppan vidáman Dávid. Kabátját rádobja a fogasra, és fütyörészve leveszi a kalapját. Leül az íróasztalához.

  Tekintetemet a saját asztalomon lévő közös képre emelem. Hihetetlen, de ez a srác egykorú velem és már teljes családja van. Bár huszonkilenc évesen talán ez a természetes.

 Már gyerekkorom óta ismerem. Szomszédok voltunk és osztálytársak, később egyetemi szaktársak majd munkatársak, és azóta is legjobb barátok. Segítjük egymás munkáját, és életét amiben csak tudjuk. Ő volt az egyetlen, aki mellettem virrasztott, mikor megtudtam, hogy a családom meghalt.

  Ez egy nagyon hosszú, és bonyolult történet. Közös nyaralásra indultak a szüleim, a nővéremmel és a férjével. Mivel én túl munkamániás vagyok, közöltem, hogy nem érek rá, és itthon maradtam. A nővérem gyereke még túl kicsi volt egy ekkora úthoz, úgyhogy rám bízták, ők pedig elrepültek Hawaii-ra. Nos, a repülőgép beleesett a kevés hibaszázalékba, és lezuhant. Senki nem élte túl a zuhanást… még én sem, pedig én  nem is voltam rajta.

  Szóval Dávid segített talpra állni, ebből a mély és fájdalmas lelki törésből.

   Most mindig élénken sugárzó zöld szeme fáradságot tükröz. Megvakargatja sercegő kis szakállát és elernyed az irodai széken.

-         Mi újság Miskolcon?

-         Bonyolultabb a helyzet, mint gondoltam…

-         Tettes?

-         Ismeretlen.

-         Körülmények?

-         Ismeretlen.

-         Indíték?

-         Ismeretlen. - sóhajtja.

-         Halál ideje, módja satöbbi?- nézek rá kérdő tekintettel jegyzeteimet pakolgatva.

-         Még az sem biztos, hogy meghaltak. Eltűntnek nyilvánították őket.

  Kezdek örülni, hogy nem vállaltam el ezt az ügyet, de szegény barátomat is sajnálom, aki csak azért hajlandó belemártani magát, hogy nekem segítsen.

  Előveszek egy szendvicset és beleharapok. Természetesen a majonéz egyenesen a fehér, kötött pulcsimra folyik. Nem törődve a protokollal, kezemmel elkenem, és csámcsogva bámulom a képernyőt magam előtt.

-         Én nem akarom folytatni ezt az ügyet! - nyávog – vedd vissza. Csak arról volt szó, hogy felderítést végzek, nem azt, hogy kinyomozom.

-         Ne hisztizz!- nyelem le a megrágott falatot- nem olyan vészes a dolog.

-         Nem vészes?- csattan fel- Nóra, nekem családom van, haza akarok menni. Most Anakonda drogügyletével kéne foglalkoznom!

-         Jól van, nyavalyogj csak, hát ha  nem boldogulsz vele egyedül. Egyébként is, a Kígyót sajnos jól ismerem, nagyon nehéz ellene bizonyítékot találni, talán a Tiltott Negyedbe kéne lemenned! - piszkálom mosolyogva.

-         A csatornapatkányok közé? Isten ments! Egyébként meg megbirkóznék a Miskolci üggyel, ha akarnék. - tör elő belőle rendületlenül a férfi.

-         Persze, persze. - nevetek fel - ha nem megy, nem megy. Szívesen visszaveszem.

-         Most ugye tréfálsz velem?- kérdezi sértődötten - jól van, egye fene, befejezem. De aztán nincs több ilyen szívesség!

-         Megígérem, hogy nem lesz.- nyomok egy hálás puszit az arcára.

-         Jó, jó- tol el magától mosolyogva- és veled mi a helyzet?

-         Körülszaglásztam. A házvezetőnő sokkos állapotban van, de annyit sikerült megtudnom, hogy eltűnt egy festmény, most várom az elemzést. Hamut is küldtem a laborba. Egy arasznyival vagyok csak előrébb. – illusztrálom ujjaimmal.

-         Heh- nevet fel- nem mintha neked laborra lenne szükséged ahhoz, hogy megállapítsd, milyen cigitől származik.

-         Ne cikizz jó?- vágom nevetve oldalba- amúgy meg, van tippem, szerintem összetételéből megállapítva tízes lesz, illatából ítélve pedig Marlboro.

-         Mondom én. - vigyorog tovább. - egyszer már úgy volt, hogy leszoksz.

-         Gyenge vagyok. - kotorok elő táskából egy szálat. – a meló meg nehéz.

-         Nekem is, mégsem mérgezem magam.

-         Nem, mi ketten egész mások vagyunk. Neked gyereked van, nekem cigim.

-         Nem kifejezetten értem az összefüggést. Jut eszembe - kap a fejéhez egy cseppnyi csend után- tegnap a holovízióban volt egy műsor, ami a leszokásról és a…

Fölnézek a jegyzeteimből és közbevágok tele szájjal.

-         Tudod, hogy… bocsánat…

  Lenyelem azt a falatot, mivel amint megszólalok egy aprócska kenyérdarab Dávid zöld pulcsiján landol, amit egy hanyag mozdulattal lesöpör.

-         Semmi baj, folytasd!- nyögi fáradtan, leplezve kitörni készülő nevetését.

-          Tudod, hogy nem nézek se TV-t, se HV-t, se semmit. Szerintem nagy baromság az egész. Megszűnnek az ember önálló gondolatai és egy virtuális világba éli bele magát. Kösz nem. Ráadásul már minden film 3D-s. Elmegyek moziba, mit látok? Két meztelen ember egymást ölelgeti az orrom előtt, mindezt tökéletes minőségben élvezhetem lenyomva a torkomon. Ráadásul folyton eszembe juttatják, hogy nekem nincs szexuális életem. Gusztustalan. Bűntudatom van, hogy kukkolom, ahogy mások csinálják. 

-         Ők legalább csinálják…- vág közbe vigyorogva.

-         Kuss! - vágom hozzá az egyik kedvenc tollamat- Nem akarom este még egyszer ugyanazokat az akciókat átélni 3D-ben mint a munkahelyemen.

-         Bocsánat, te még mindig a szexről beszélsz?- csipkelődik.

 Valószínűleg nagyon csúnyán nézhetek rá, mert azonnal visszahúzza a csápjait és visszafojtva nevetését az íróasztal fölé hajol, elfoglaltságot szimulálva. Én is ugyanezt teszem.

-         Visszakaphatnám a tollam?

-         Azt, amivel meg akartál ölni?

-         Igen, azt a pirosat.

-         Hogyne. - lehajol és felveszi fegyveremet. Leteszi az asztalra, én pedig mindenféle kedves mosoly nélkülözésével megköszönöm. Úgy érzem, pont itt az ideje témát váltani.

-         De szívesen átugrom egy konzultálásra az este.

-         Nóra, te nem tudsz lazítani- nevet rám barátian- amúgy meg bocs, de nem megy. Ma este az asszonnyal meg a kölyökkel megyünk moziba.

-         3D szex, családostól? Jó szórakozást hozzá!- repítem felé, most egészen véletlenül, a tollamat megint.