2. fejezet

2. fejezet

 

  Hétköznaponként az iroda elméletileg nyolckor nyit. Én már hétkor ott vagyok, Bulcsú pedig az iskolában, így egy órával előbb érkezik, ergo soha nem késik el, így mindenki jól jár. Mintaszülő vagyok, ugye?

  Hatalmas meglepetésemre Dávidot kivételesen már ott találom. Mindig én vagyok az első, aki beérkezik, és ő szokott késni. Kérdőre is vonom:

-         Mit csinálsz te itt, ilyen korán?

-         Amint látod, dolgozom. - mondja papírjaiba temetkezve, ásítozva rám se nézve- és amúgy neked is jó reggelt!

-         Jó reggelt… azt látom, hogy dolgozol, de miért?- kavargatom kávémat.

-         Mert ebből élek meg. Másrészt meg, eszembe jutott valami…

-         Avass be!- pattanok le mellé a forgószékemre.

-         Majd a végén, egyelőre hagyj dolgozni!

-         Nocsak, ennyire belevetetted magad az ügybe? Hisz dolgozni, sem akartál vele!

-         Most sem akarok. - csapja le idegesen a tollát az asztalra- de mivel segítek neked, ezért kénytelen vagyok. Most hagyj!

  Elhesseget onnan, mint egy kíváncsi legyet. Csoda, hogy nem csap le a sarokban porosodó elektronikus légycsapóval. Tényleg komoly lehet az ügy, ha ennyire koncentrál. Nem baj, nekem is van elég dolgom, én is visszatérek a saját megoldatlan ügyemhez.

  Telefonálok a felelős nyomozónak, akivel elméletileg összhangba dolgozom, gyakorlatilag meg mindenki jár a maga útján és másik segítség fejében segítünk egymásnak.

-         Jó reggelt Attila! Hogy vagy ma?- csicsergem a fehér telefonkagylóba, miközben szórakoztatom magam a gurulós irodaszékkel.

-         Ilyen korán? Nóra, az Isten szerelmére, vannak akik rendes életet élnek és ilyenkor még alszanak. Javíthatatlan vagy. Kösz, jól vagyok, de egész biztos vagyok benne, hogy nem azért hívtál fel, mert a kedélyállapotom érdekel.

-         Igazad van, tényleg nem érdekel. - hadarom- Egy szívességet kérnék.

-         Mikor nem?- nyögi ásítva.

-         Elfaxolnád nekem a házvezetőnő ajánlólevelét és önéletrajzát, valamint a kisunoka vallomását?

-         Még mindig a Kistarcsai kettős gyilkosságtól reméled az előléptetést?- nevet fel.

-         Bízom benne…

-         Tíz perc múlva az asztalodon.

  Köszönés, érzelgős, nyáladzós, ömlengős búcsúzkodás nélkül vágja rám a telefont. Nem zavar, semmi közünk egymáshoz a munkánkon kívül, nem bájcsevegtünk, hanem tárgyaltunk.

  Ránézek az órámra. Hét óra tizenegy perc. A fax hét óra tizenkilencre megérkezik. Gyorsan átfutom, hogy minden megvan-e majd belevetem magam. Kati néni fedhetetlen. Csak egy hatvankét éves idős nő, kiváló ajánlólevéllel. Tényleg évtizedek óta ott dolgozik. Schultz Erzsébet, a kisunoka pedig éppen üzleti úton volt, nem hallott, nem látott, nem tud semmiről, tökéletes alibije van.

  Minden a maga rendje szerint. Öröklési kérdésről nem lehet szó, mert az öregek a végrendeletükben mindent a helyi árvaházra hagytak. Az árvaház lakói és alkalmazottai, mint tettesek kizárva.

  Nem jutok előrébb. Egy helyben állok, pedig érzem a megoldás közelségét. Talán olyan egyszerű, hogy pont azért nem veszem észre. Az isteni nő kapuja… kereszténység, Mária. A szépség... vallás …nő… Semmi nem jut eszembe. Talán tényleg pihenésre lenne szükségem.

-         Pihennem kéne… jelenleg úgy érzem, mindjárt kiugrom a tizedikről. - nyögöm Dávidnak.

  Pár percnyi fáziskésés után, miután nem képes észrevenni mennyire szenvedek, oldalba bököm a piros tollammal.

-         Ööö… hogy mondtad?- néz rám értetlenül.

-         Épp öngyilkos hajlamaimról beszélek neked, te meg rám se figyelsz.

-         Ne haragudj, épp a kellős közepén vagyok az ügynek. Valami sántít, de nem tudom mi. Még mindig nincsenek meg az áldozatok, se élve se holtan. El kellett tűntetni őket valamiért. De miért?

-         Konkurencia?

-         Áh… ugyan. A konkurenciának ilyen formában nem érné meg. Keresem a kapcsolatokat éppen.

-         Segítsek? Vagy ne zavarjalak?

-         Menj csak nyugodtan dolgodra, van így is elég bajod…

-         Na jó, de azért azt se felejtsük el, hogy ezt az ügyet is én sóztam a nyakadba.

-         Igaz, legyen is bűntudatod miatta!- vigyorodik el - Sebaj Nóra, most már megbirkózom vele. - nyújtózkodik hátra ásítozva.

-          Azt hiszem, én iszom egy kávét. Te kérsz?

-         Megint? Tudod, hogy én nem élek ilyenekkel. - válaszol jegyzeteibe temetkezve.

Leszaladok a lépcsőn egészen az automatáig.

  Már majdnem nyolc óra, hamarosan megindul a tömeg. Most még olyan kihalt minden. Alig pislákolnak a fények a folyosón. Pénztárcámért kutatok feneketlen táskámban és hamarosan meg is lelem. Egy kis apró, és a csodagép máris folyékony halmazállapotú energiát készített a pénzemből.

  A festőn gondolkodom. Ő kell legyen a kulcs. Ha az ő kilétére fény derül, akkor megvan a megoldás. Ha sikerülne belépnem a chatoldalra, talán többet megtudnék. Gyorsan felrohanok cigarettámért és kulcsomért majd egyenesen a parkolóhoz megyek.

Az aukciós házban még nem kérdezősködtem. Budapest, Fehérvári út.

  Egy hatalmas díszes fehér téglaház elé érkezem az Opelemmel. A tábla büszkén hirdeti „Balogh Aukciós Ház”. Belépek a nyitott ajtón, és lábat törlök a lábtörlőn, amire rá van írva, hogy „WELCOME”. No fene, még azt sem tudják ki vagyok de már szívélyesen üdvözölnek. Jó üzleti érzékük van. Amerre nézek mindenhol régi csecse becséket, kacatokat és felbecsülhetetlen értékeket látok. Egy fekete öltönyös, nyakkendős, vigyorgó férfi lép elém.

-         Segíthetek hölgyem? Felajánl, vagy aukcióra jött?

-         Felajánlanék egy kihallgatást. - elnevetem magam, próbálok poénos lenni, de látva a férfi arcát nem túl sok sikerrel- Egyik sem, Erdélyi Nóra oknyomozó riporter Criminel hetilap- rutinosan felmutatom az igazolványt és kezet nyújtok. Nem fogadja el.

-         Értem hölgyem. És miben segíthetek? Már jártak itt rendőrök…

-         De én nem vagyok rendőr. - mosolygok rá - Érdeklődnék egy bizonyos festmény után amit a napokban bocsátottak árverésre és egy Schultz nevű házaspár birtokába került.

-         Igen tudom, az egy szép festmény volt…

-         Engem igazából a festő érdekel. Ki az, az R. D’la Chiba?

-         Igazából fogalmunk sincs. Egy szemetes konténerben akadt rá a képre egy hajléktalan, és eladta nekünk. Csak ez a név volt ráfestve apró betűvel a festmény sarkára, de egyik műértő sem tudta megmondani ki is ez a művész. Felbecsültettük az értékét, és rögtön árverésre bocsátottuk. A Schultz házaspár gyakran vett részt a licitáláson. Bolondulnak a festményekért. Apropó, hogy vannak az öregek?

-         Jól… kicsit holtan.

  Furcsa megfigyelni, hogyan változik az arc különböző szavak hatására. Nekem sajnos ez szakmai ártalom, így nem tudom megállni alapos megfigyelés nélkül, ahogy a férfi elsápad, kiszalad a vér az arcából és tágra nyílt szemekkel folytatja mondandóját:

-         Hogyan? Sehol sem olvastam…

-         Csodálkozom, hogy a rendőrök ezt nem mondták. Azért nem olvasta egyébként, mert még nem írtam meg- mosolygok rá- ez ügyben nyomozok. Többet kéne tudnom a festőről. Ezek szerint nem ismert művész…

-         Legalábbis Európában senki nem hallott még róla…

-         És a többi kontinensen?

-         Nem volt lényeges felkutatni, nem tudok semmit.

  Amint egy civil valamiféle nyomozóval találja szembe magát, rögtön meglátni szemükben a félelmet, dadogni kezdenek, azt szajkózzák, hogy ők bizony nem tudnak semmit, mintha bárki is gyanúsítaná őket.

-         Értem. Kérem, adja ide azoknak a listáját, akik még a képre licitáltak, hátha tud segíteni.

-         Sajnos ez bizalmas információ, a törvény szerint csak regisztrált felhasználók férhetnek hozzá a…

-         Tisztában vagyok a törvénnyel, jelesre vizsgáztam jogból. A nyomozás előrehaladásának érdekében jogomban áll eltulajdonítani a listát.

A férfi gúnyosan és pimaszul rám mosolyog, köhint egyet és összekulcsolja két kezét.

-         Véletlenül én is jelesre vizsgáztam jogból és tudom, hogy csak törvényes felhatalmazással férhet hozzá, csakis kizárólag hatósági engedéllyel.

  Hát igen. Blöfföltem és lebuktam. Előfordul az ilyesmi. De hát mekkora esélye volt annak, hogy egy jogot végzett ember dolgozik az aukciós házban? Nagy.

   Dühösen vicsorítva elhagyom a helyszínt és visszacaplatok az autómhoz. Rágyújtok, halkan szitkozódom. Tulajdonképpen nem lehetek rá mérges, hisz törvényesen járt el, de a fejem fölött lóg az előléptetés, és nem tudom elkapni, pedig egy milliméter kell csak hozzá. Úgy érzem magam, mint egy szánalmas, pitiző kis eb, aki a kajáért könyörög, meglóbálják előtte, aztán elviszik. Lassan nálam is beindul a Pavlov reflex.

  Végső elhatározásomban utam egyenesen a nyomozóirodába vezet. Rögvest Attila irodája felé akarom venni az irányt, de egy ismeretlen hang megállít.

-         Hová, hová kishölgy?

  Elmosolyodom, aztán lassan a hang irányába fordulok. Új az ügyeletes. Már csak ez hiányzott. Nem elég, hogy majd felrobbanok dühömben, még ez is hozzájön.

-         Tóth úr benn van?- vigyorgok rá kedélyesen.

-         A nyomozó úr az irodájában van, és a lelkemre kötötte, hogy senki sem zavarhatja. Egyébként sem sétálhat csak be bárki így ide az utcáról!

  Tetőtől talpig végignézem az alig harminc éves fiatal ügyeletesen. Fiatal még, de már erősen kopaszodik. Valószínűleg S-es méretű egyenruha lóg rajta, fülei szétállnak, barna göndör haja - már ami megmaradt belőle- ragad a kosztól. Nemrég diplomázhatott ez a szerencsétlen, szerintem még a pisztolyt sem tudja használni, csodálkoznék ha a vizelés menne neki segítség nélkül.

-         Nézze uram, Erdélyi Nóra, oknyomozó riporter vagyok a Criminel hetilapnál. – újabb fárasztó kézmozdulattal megmutatom az igazolványt - azonnal engedjen be, fontos közlendőm van.

  Látom rajta, hogy gondolkodik, de agresszívabb fellépésem talán megenyhítette egy kicsit. Sóhajt néhányat, körülnéz, majd halkan és unottan közli:

-         Rendben van, igyekezzen. Második emelet balra a…

-         8-as ajtó. Tudom. - mosolygok rá kényszeredetten.

 

Amint elhagyom a portáját, lehervad számról a mosoly.

  Kettesével szedem a lépcsőfokokat. Lihegve veszem észre magamon, hogy egyre könnyebben fáradok, már nem vagyok olyan jó kondiban, mint régen. Kopogás nélkül rontok be az irodába.

-         Felhatalmazás kell! - térek a lényegre.

-         Neked is szép napot!- fel sem néz irataiból, megismeri a hangomat- egy nap kétszer túl sok belőled. Előbb csak a hangod, aztán meg is jelensz… ünnepnap van?

 

  Attila elég sármos, harmincas éveinek végéhez közeledik, de piszok jól tartja magát.

  Barna hullámos haja egy árnyalattal világosabb, mint az enyém és búzavirágkék szeme komoly élettapasztalatról árulkodik. Egy fehér inget látok rajta, fekete nyakkendővel, már amennyit az íróasztal látni enged, pisztolytartója tekintélyes megjelenést kölcsönöz neki.    

  Sokszor dolgoztunk együtt, sőt éltünk is együtt, hosszú ideig, de soha nem szántunk arra időt, hogy megismerjük a másikat úgy, mint embert. Akkor még nagyon fiatal voltam, mindössze tizenhét éves, mikor elkezdtünk járni. Az ő csodálása végett iratkoztam be később a rendőr akadémiára, amit végül is soha nem fejeztem be.

  Így nincs más, minthogy eszközként használjuk egymást, és nem jövünk ki igazán jól, mert vetélytársak vagyunk.

-         Adj felhatalmazást!- támaszkodom az asztalra. Szemeim határozottságot sugároznak.

-         Ugyan mire?- nevet- eddig is felhatalmazás nélkül kontárkodtál az ügyeimbe.

-         Igen tudom, de most kell…

-         Úgy hajszolod ezt az ügyet, mint egy kiéhezett kutya a csontot. Régen még nem kaptak ekkora teret ám az oknyomozó riporterek. Nem nyomozhattak olyan szinten, mint most. Jobban tennéd, ha te is megmaradnál a magad kis firkász szintjén, és nem folynál bele a nagyok dolgába.

-         Szükségem van arra a felhatalmazásra! - én csak ezt szajkózom, leperegnek rólam a sértései.

-         Mire?

-         Hatósági engedély nélkül nem kaphatok meg egy aukciós listát, amire szükségem van.

-         Miféle aukciós lista?- hátradől székében, és keresztbe ölti a karját.

-         Az nem fontos…

-         Félsz, hogy ellopom az ügyedet, és előbb oldom meg, mint te és úszott az előléptetés?

  Én csak a cipőmet bámulom, ő pedig elneveti magát. Még mindig nyitott könyv vagyok a számára.

-         Látod, ez volt a baj veled. Mikor együtt éltünk akkor is mindig attól féltél, hogy jobb vagyok nálad.

-         Látod, ez a baj veled, már akkor is tudtad, hogy jobb vagyok nálad. Én csak a felhatalmazásért jöttem, nem a múltat boncolgatni.

-         Mondd, hogy igazam van!- mosolyog tollát rágcsálva.

  Megint győzedelmeskedni akar felettem, direkt gonoszkodik, hogy megalázhasson. Mindig is ilyen volt, éreztette velem felsőbbrendűségét. Nem számít, nem érdekel, már nem fog rajtam, semmilyen érzés nem köt hozzá. Nyugodtan legyen igaza, nekem csak az a nyavalyás papír kell.

-         Igazad van. - mondom szemrebbenés nélkül követelőzve.

  Ő mosolyogva előre dől, kiveszi a szájából a tollat és nyomtatni, pecsételni és írni kezd. Tekintete elégedettséget sugároz. Felém nyújtja az áhított papírdarabot. Én mohón kikapom a kezéből, és köszönés nélkül távozom. Nem tartozom neki köszönettel. Most ő tett nekem szívességet, legközelebb én teszek.

  Utam visszavezet az aukciós házig, ahol győzelemittasan mutatom meg a hatósági fecnit a fogpasztareklámnak. Ő kéretlenül kinyomtatja a több oldalas listát, és a kezembe nyomja. Megköszönöm és az irodába hajtok.

Már délután van, de Dávid még mindig ugyanott ül, csak talán több chipses zacskó és kólás üveg veszi körül. Alig látszik ki a papírhegyek mögül.

  Amúgy Attilának ebben igaza volt. Régen egész más munkát végzett a nyomozó, és az oknyomozó riporter. Most már ugyanúgy dolgoznak, csak az egyiknek joga van publikálni, a másiknak meg joga van hatósági engedélyt kiállítani, és fegyvert viselni. Ezért is a bűnözés növekedése felelős. Így két szervezet tudja ellátni azt a rengeteg munkát, amit az erkölcsi romlás biztosít. Végül is, máshogy is fel lehetne fogni a dolgot. Ha nem lennének bűnözők, nem lenne munkám.

  A lista tizenkét oldalból áll. Minden nevet külön le kell nyomoznom. Azt hiszem, ma is későn megyek haza az irodából. Telefonálok Diego anyjának, hogy vigyázzon a gyerekre, amíg haza nem érek. Újra felhívom az Internet szakértő kollégámat:

-         Haló?- kérdezi immár frissebb hangon.

-         Szia Antony, Nóra vagyok.

-         Szia, most miben segíthetek?

-         Szükségem lenne egy kis segítségre. Nem tudom, hogy ide kell e jönnöd hozzá vagy elég, ha a saját gépedet használod…

-         Mondd, miről van szó?

-         Egy jelszó kéne nekem egy chat oldalhoz.

Gyorsan elhadarom neki a címet.

-         Kié kell?

-         R. D’ la Chiba.

-         Pillanat.

Biztos  a gép előtt ül, hallom a klaviatúra kattogását. Türelemmel várok, amíg végez.

-         Figyelj, ez eltarthat még egy ideig. Nekem meg most nincs időm ezzel foglalkozni. Kiadom az egyik hekker rabunknak. Például itt ez a Patkány…

-         Patkány? Ő új? Nem ismerem…

-         Nemrég kapcsolták le! Zseni a kölyök. Kicsit gyépés, de zseni. Pillanatok alatt megoldja a problémádat. Először is újra kéne éleszteni az oldalt valahogy. Majd  átfaxolom a jelszót, ha készen van.

-         Kösz. - lecsapom a telefont és sóhajtok.

  Iszonyatosan fáj a fejem, mintha apró törpék gyakorolnák a pliéket az idegszálaimon. Próbálom megszólítani Dávidot, de csak a papírjaiba mered, és szorgosan jegyzetel valamit. 

 Most ő is csak a munkájának él. Apró verejtékcseppek gyöngyöznek homlokán, ráncok öregítik férfias arcát.  Mikor a felesége kereste telefonon, még akkor sem vette fel. Egyszer csak feljajdul:

-         Ki akarok szállni ebből az ügyből!- csap rá a számítógép billentyűzetére.

-         Ne, ne, ne!- nyugtatom mosolyogva. - miért most? Hisz azt mondtad, közel jársz.

-         Nem akarom tovább csinálni. - morgolódik- iszom egy teát.

Egyszerűen feláll a székről és otthagy.

  Hamarosan megint zúg a masina. Gyors mozdulattal veszem ki a gépből a papírt, felemészt a kíváncsiság. Megvan a jelszó.

A gép elé telepszem beütöm a honlap címét. Bingo, úgy tűnik sikerült frissíteni az oldalt.

  Gyorsan beütöm a nicknevet, és a jelszót. Sikerül, megnyílik az adatlap. Ahhoz képest, hogy adatlapnak hívják, nem sok információval szolgál. Az illető titokban akarta tartani kilétét. Hirtelen megjelenik egy kis ablak.

 

KERECSEN: Mit keresel itt?

 

Ki a fene ez a Kerecsen? Azon kívül, hogy valami állat. Pánikba esem, most mit csináljak? Csináljak úgy, mintha én lennék D’ la Chiba? Nem nagyon van más választásom.

 

R. D’LA CHIBA: Szeretek itt lenni…

 

KERECSEN: Újrafrissítetted az oldalt?! Miért? Megmondtam, hogy soha többet ne gyere ide, nem biztonságos!

 

 

R. D’LA CHIBA: Sajnálom Kerecsen, de muszáj volt kiderítenem valamit.

 

KERECSEN:  Te nem is vagy D’ la Chiba!!!!

 

Izzadni kezd a tenyerem. Ilyen pocsék kém lennék? Még Interneten keresztül is lelepleznek? Ráadásul egy mondatból? Ennyit erről. Most mit csináljak? Hazudjak továbbra is és tagadjak, vagy mondjam meg az igazat? Sóhajtok és remegve indulnak meg az ujjaim:

 

R. D’LA CHIBA: Igazad van, nem vagyok ő…

 

KERECSEN: Akkor ki a fene vagy???

 

R. D’LA CHIBA: oknyomozó riporter vagyok a Criminel hetilapnál. Honnan tudta, hogy nem ő vagyok?

 

KERECSEN: Mert ő soha nem hívott engem kerecsennek, másnak hívott…

 

 

  Kilépett. Egyszerűen itt hagyott és megszakadt a vonal. Annyira hihetetlenül bosszantó, hogy elment, hogy csak bámulom az üres ablakocskát.

  Most épp egy olyan emberrel beszéltem, aki ismeri az eltűnt kép festőjét. Miért ment el? 

   Biztosan ő volt a gyilkos, efelől kétségem sincs, de mégis ki ez az ember? Felhívom Martint, hogy nyomozza le, de nem nagyon hiszek abban, hogy bármit is ki fog tudni deríteni róla. Ezek az emberek nagyon vigyáznak az inkognitójukra.

 

 

                                                              *

 

  Napok óta nyomozom a neveket, de még semmi gyanús körülményt nem találtam. Kerecsen azóta sem jelentkezett, akárhányszor léptem fel, Martin pedig egyszerűen semmit nem tud leolvasni az adatlapjáról, mert fantomgépről chatel. Nagyon elővigyázatos. Lehet, hogy megint zsákutcába futottam.

  Dáviddal mostanában egy szót sem beszélek. Mindig azt hajtogatja, hogy „rájöttem” „hihetetlen” „az nem lehet” meg „megvan” és mindig olyan elhűlt képet vág. Ha megkérdezem tőle, mit talált akkor rám se néz, csak írogat tovább.

  Olyan este nyolc körül már majdnem végeztem a listásokkal, a szemem már szinte ég a sok használattól, éppen az utolsó oldalon tartok, mikor megjelenik az irodában Dávid és a kisfia.

  A kis Dávid három éves tündéri, szőke hajú, kék szemű baba. Zseniális humorral van már most megáldva, és kivételesen eszes. Ebben teljesen apjára ütött, szépségét pedig az anyjától örökölte.

-         Nója néni!- szalad oda hozzám.

Én csak mosolygok, és végre leemelem a szemem a sivár fehér lapokról, hogy valami szebben pihentessem meg.

-         Hogy megnőttél!

-         Te tajtod itt az aput?

-         Isten ments! – nevetek- Tudod apunak most rengeteg dolga van. Szívesen lenne inkább veletek otthon, de dolgoznia kell.

-         Apu!- fut oda az éppen gépelő apjához és rángatja a pulóverét.

-         Ilyenkor se lát, se hall. - világosítom fel a kicsit- Kérsz cukrot?

-         Ne rontsd meg azt a gyereket Nóra!- szól rám fapofával a számítógép mögül.

  Na bezzeg ezt hallotta. Én csak nevetek magamban és a jól ismert „apakicselező hadművelet”- tel az asztal alatt odaadom Dávidkának a cukrot.

  Dávid hirtelen feláll a géptől és kikapcsolja azt. Felveszi barna kordbársony kabátját és a gyerekre is ráadja a pulcsit. A kocsi kulcsot felveszi az asztalról és a fontosabb iratokat bepakolja a táskájába.

-         Szaladj le anyuhoz!- veregeti meg mosolyogva a kisfiú vállát, aki nyom egy puszit az arcomra és leszalad.

  Én irigykedve, de boldogan nézem a tökéletes családot. Vajon én vénlányként fogok meghalni? A halálos ágyam mellett pedig az a könyv fog heverni, hogy „ A pimasz klimax?” Nem jár nekem a munkán kívül semmi más?

-         Megdöbbentő fejleményeket tudtam meg. - fordítja komolyra a szót, én kénytelen vagyok odafigyelni rá, mert a tekintete ijedséget sugároz- Itt sokkal komolyabb dolgokról van szó, úgy tűnik méhkasba nyúltam, úgyhogy úgy döntöttem kiszállok.

-         Ne tedd ezt velem Dávid!- kérlelem.

-         Valami nagyon nem tetszik itt nekem. Én családos ember vagyok, nem akarok ilyesmikbe belefolyni.

-         Idefigyelj Dávid - köszörülöm meg a torkom és összeteszem előtte a kezem- könyörgöm egyetlen egy napot még foglalkozz a dologgal. Holnap befejezem a saját ügyemet és visszaveszem a tiédet, rendben? Csak egyetlen egy napot kérek. Ha a főnök megtudja, hogy megállt a nyomozás, engem rúg ki, viszont holnap még be kell fejeznem ezt az ügyet. Olyan közel járok. Kérlek, csak ezt az egy napot!

Elgondolkodik. Látom a szemén, hogy már teljesen elege van ebből az ügyből. A sok izgalom, a rengeteg túlóra, adminisztráció, papírmunka. Aztán enyhülnek arcvonásai, és halkan válaszol:

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés