4. fejezet

  Meghalt? Nem fogom fel, amit mond. Nem tudom, vagy nem akarom, teljesen mindegy. Lehetetlen, Dávid biztosan él és mozog, és mikor felébredek ebből a rémálomból nem érdekel hány óra van első dolgom lesz felhívni őt.

  Aztán pár perc után tudatosul bennem, hogy nem tudom felhívni, mert nem álom. A zokogás a telefon túloldalán valódi és a fájdalom is valódi, amit legbelül érzek. Nem tudom leírni milyen ez.

  Mintha nem éreznél semmit belül, csak mély és sötét ürességet, de közben a torkodat fojtogatnák, nem kapsz levegőt, a szíved olyan gyorsan ver, hogy szinte kiszakad a melledből. Sírnál, de a szorító érzés nem engedi a megkönnyebbülést. Az ájulás környékez, de a fájdalom nem adja meg azt a boldogságot, hogy tudattalan legyek.

  Lassan leteszem a telefont. Bulcsú kérdezi mi lelt, ő is nagyon megijedt hamuszín arcom láttán. Én csak annyit mondok, hogy zárja be utánam az ajtót és menjen lefeküdni és hálópólóban, rövidnadrágban, kabátban és mamuszban rohanok ki a kocsihoz. Egyenesen az irodába hajtok.

   Arra vártam, úgy képzeltem, hogy nyüzsgés lesz, senki nem ért semmit, mindenki gyászol, mindenki tudni akarja mi történt, de mikor odaértem nem találtam ott senkit. Minden olyan volt, ahogy tegnap hagytuk.

  Dávid félig üres vizespohara az asztalon, asztalára helyezett dokumentum utolsó mondata még befejezetlenül.

  Olyan mintha semmi nem változott volna, a szoba nem érzi a gyászt. Nem érzi, hogy elvesztett valakit. Bizonyára nekem szólt Flóra először. Talán a főnök még nem is tudja.

Leülök Dávid íróasztalához, meredten bámulom az arannyakláncot, amit tőle kaptam, és végre  elsírom magam…

  Reggel hétkor kezd népesülni az iroda. Abba a reménybe ringattam magam hajnalban, hogy álomba sírhatom magam, de ez nem adatott meg. Képtelen voltam. Zokogtam, de nem tudtam aludni, csak meredten bámultam előre. Most is ezt teszem. Macis pólóban, kockás nadrágban és mamuszban ülök, fejemet támasztva, kisírt szemekkel. Groteszk látványt nyújthatok.

   Valaki a hátamra terít egy kabátot, nem tudom ki az, de ezek szerint fázom. Nem tudom, nem érzem.

  Többen megveregetik a vállam, egyesek finoman megkérnek, hogy menjek arrébb, de képtelen vagyok. Ha elhagyom azt az asztalt, akkor már nem vagyok Vele. Akkor örökre elveszítem. 

  Két napig egyáltalán nem tudok magamról, azt sem tudom mi történt vele. Nem eszem, nem beszélek, és nem alszom, csak sírok. Azt sem tudom, hogyan kerültem haza.

  Bulcsú okos gyerek, nem kért tőlem semmit, csak kiszolgálta magát. Nem beszélt hozzám, mert tudta, hogy képtelen vagyok válaszolni. Valakik megpróbálkoztak kihallgatni, de nem voltam beszámítható. Már értem milyen az, mikor én mindenféle részvét nélkül, keményen és szakmailag tapintok egy ember fájó pontjára. Elviselhetetlen.

  A harmadik napot már nem sírom végig. Szerintem elfogyott a könnyem. Már fizikailag is nehezemre esik és fáj a sírás. Hányingerem van. Rágyújtok. Már három napja nem jut a szervezetem kellő mennyiségű nikotinhoz. Első szívás után köhögni kezdek, és undorral nézem a cigarettámat. Eldobom úgy, ahogy van. Bulcsú iskolában van, úgyhogy üresen zárom be a lakást.

  Aztán felveszem a kabátom és bemegyek az irodába. A főnök aggódó tekintettel néz rám. Nem lehetek valami szép látvány, nem tudom, már három napja nem néztem tükörbe. Látom rajta, hogy meg akarja kérdezni, hogy vagyok, de aztán mégsem teszi. Inkább csak megértő atyaként tekint rám és nem zavar fölösleges beszéddel gyászomban. Furcsa, a legtöbb főnök valahogy ilyenkor mind egy jó szándékú pocakos Buddhára emlékeztet, aztán meg tűzokádó sárkánnyá változnak egyik napról a másikra.

  Senkinek sem köszönök, szerintem nem is várják el tőlem. Lényegre törően kérdezek:

-         Mi történt?

  A hangom rekedtesen szól. Nem ismerek rá a saját hangomra. Szokatlanul cseng, nem csoda, már három napja nem használom. Azt akarja mondani, hogy Dávid meghalt. Nem engedem, hogy kimondja, bólintok, jelezve, hogy erről nyilván már tudok.

-         Nem baleset volt. Megölték. A Duna parton találták meg, már nem élt. Rengeteg szúrt sebet láttak rajta, minden bizonnyal megkéselték olyan kilenc óra körül.

Mégis van könnyem. Bár nem érzem, ahogy lefolyik az arcomon, de látom ahogy kis tócsába gyűlik az asztalon. A főnök sajnálkozva egy papírzsepit nyújt felém. Megtörlöm az arcomat. Alig egy órával a búcsúzásunk után már nem élt. Az az ölelés volt az utolsó, az a mosoly volt az utolsó az a puszi volt a… vajon miért? Tudja mit akarok kérdezni, látszik a szememen, de csak csóválja a fejét. Nem tud semmit, nem mond semmit.

-         Add nekem az ügyet!- jelentem ki sziklaszilárdan, mintha semmi sem történt volna.

-         Nem tehetem- csóválja a fejét- pihenésre van szükséged, nem adhatom ezt az ügyet a kezedbe, túl sok személyes érzés fűzött Dávidhoz…

-         Még mindig fűz…úgy nézek ki, mint aki képes pihenni az Istenit!- ordítom- add nekem azt az Istenverte ügyet, pont azért fogom felderíteni mert ennyire akarom. Addig nem tudok megnyugodni, amíg nem kapom el azt az átkozott gyilkost!

-         Pont ettől félek. Ítélkeznél a törvény felett. Amint elkapnád kicsinálnád.

-         Nem.- csóválom a fejem lesütött szemmel- bezáratnám életfogytig a börtönbe és minden nap bemennék hozzá és órákig nézném ahogy ott senyved a cellájában. Leköpném minden nap, és úgy szakítanám el a szeretteitől, ahogy ő tette azt egy családapával!

  Pár perces csend következik, ami nekem éveknek tűnik. A légy is illetlenségnek tartja a tovább zümmögést, úgyhogy inkább megpihen az ablaküvegen.

  Nézem főnököm arcát és látom rajta, hogy őt is mennyire megviseli Dávid elvesztése.

-         Lehet, hogy ezért kirúgnak, de megkapod az ügyet. És sajnálom…

-         Ne engem sajnálj!- fakadok ki- ezt annak az anyának és annak a kis szőke gyereknek mondd!

  Egy szó nélkül kimegyek a főnök irodájából. Nem akarok pihenni. Látom a kollégáim szánakozó tekintetét. Miért engem sajnál mindenki? Nem én vesztettem a legnagyobbat.

Meg akarom látogatni Flórát, de előbb dolgozom. A gyásza egy ideig még nem fut el, de a gyilkos igen. Nehéz sóhajokkal ülök le Dávid íróasztalához.

  Megakad a tekintetem egy fényképen, amin ő van a családjával. Mindhárman olyan boldogok. Újra zokogni kezdek. Fejjel lefelé fektetem le a képet az egyik fiókjába. Majd valaki biztos érte jön.

  Az összes dossziéja ott fekszik az asztalon. Nem érdekelnek a régi ügyei. Szortírozok. Dobozba teszem a megoldott projekteket és az asztalán csak a Miskolci eltűnéseket hagyom. Biztos vagyok benne, hogy tudott valamit, amit nem lett volna szabad és ezért kellett meghalnia. Miattam… Emlékszem utolsó mondataira „Megdöbbentő fejleményeket tudtam meg. Itt sokkal komolyabb dolgokról van szó, úgy tűnik méhkasba nyúltam, holnap mindent elmondok elejétől a végéig. Én mondom, nem fogod elhinni” Hümmögök… méhkasba nyúlt. És tényleg. Halálra csipkedték a méhek. És mindezt az én hibámból! Ő időben ki akart szállni én pedig nem hagytam. Ha nem sózom rá az egészet, most én feküdnék merev és hideg testtel a hullaházban. Én öltem meg őt…

  Ilyenkor áldom az életem, hogy úgy vagyok oknyomozó riporter, hogy nincs nagy családom. Végigfutom szememmel a megsárgult irathalmokat. Rengeteget dolgozott. Biztos rájövök, hogy mit derített ki. Dávid mindig mindent leírt, ez talán most előnyömre válhat.

  Belelapoztam a helyszíni jelentésbe. Három ember tűnt el egy hét alatt. Az első hétfőn, a második kedden, a harmadik pedig pénteken. Varga Károly, Stohl Edit és Radványi Archibald. Mindhárman az űrkutató központban dolgoztak Miskolcon, ez már bizonyos. A holttestek nincsenek meg, de én biztos vagyok benne, hogy meghaltak. A gyilkos, vagy a gyilkos bérlője a felelős mind a négy gyilkosságért. Tudnom kell, ki az a Kerecsen, biztosan köze van az ügyhöz.

   De vajon miért hagyták meg Dávid testét?

Először is ki kell mennem a Duna partra. Autókulcs, kabát, cigi és megyek.

  A helyszínelők már két napja végeztek. Mosolyogva visszaemlékszem, Dávid javaslatára, miszerint nekem is helyszínelőnek kellett volna mennem.

   Az autók hangos robajjal haladnak el mellettem, semmit nem tudnak arról, hogy itt odalett egy emberi élet, nekik nem fáj. Leguggolok, keresem a nyomokat. A Duna békésen ringatózik a novemberi szélben, az emberek járnak-kelnek az utcán. Néhányan megbámulnak, nem tudják, én mit keresek itt. De én tudom… Keresem a nyomokat még mindig. Ennyire kegyetlen és hálátlan lenne az élet? Semmivel sem jelzi a veszteséget? Nem áll meg az idő csak egy másodpercre gyászolni? Belerúgok egy cigarettacsikkbe. Nem… az élet megy tovább. Felfedezek egy odaszáradt vércseppet. Ez az egy, pár milliméter átmérőjű vöröses folt jelzi, hogy itt megszakadt egy élet, hogy itt tönkrement egy család, hogy itt zokog egy barát? Talán túl érzelgős vagyok, de ilyenkor gondolok arra, hogy a filmekben és könyvekben mennyire nem élik át reálisan ezt az érzést. Nem csodálom, ezt képtelenség valósághűen leírni. Ebbe csak megszakadni lehet.

  Itt nem találok semmit. Tovább kell mennem.

Most jön a legborzasztóbb rész. Be kell mennem a rendőrségre, és át kell vizsgálnom a személyes tárgyakat, amiket a halottnál találtak. Már ezt biztosan többen megtették, de én mellette dolgoztam, talán több információt rejtenek nekem, a számukra semmit mondó holmik.

  Belépek a rendőrségre. A kis kopasz új ügyeletes fogad megint. Most nem kérdez semmit, engedi, hogy felmenjek a második emeletre. Kopogás nélkül lépek be az ajtón.

-         Kellenek a halott személyes tárgyai.

Attila megrendült arccal feláll a székről és közelebb lép hozzám. Nincs egyedül, egy másik férfival tárgyal éppen.

-         Csá Jeff!- köszöntöm a régi ismerőst hidegen.

-         Szia Nóra!- mosolyog rám biztatóan- Akkor én most megyek is, aztán majd még a hétvégi hegymászást megbeszéljük! Viszlát.

-         Viszlát Jeff!

  A férfi még egyszer rámvillantja vakítóan fehér fogait, aztán kislisszol mellettem az ajtón. Attila odasétál hozzám, megsimogatja a vállamat és olyan hangon szól, amilyenen már évek óta nem.

-         Sajnálom Nóra.

-         A személyes tárgyakat hol találom?- kérdezem kemény hangon.

-         Te kaptad az ügyet?- simogat monotonon.

-         Hol vannak azok az istenverte tárgyak?

Hisztérikus zokogásban török ki. Attila megfogja mindkét vállam, és finoman leültet egy székre, majd átölel. Erős karjai sem tudnak most biztonságot nyújtani, olyan ez, mintha egy nagy sötét verembe zuhannék, ahonnan nincsen kiút.

-         Most nagyon zaklatott vagy, így nem nyomozhatsz - mondja lágyan. - mi elintézzük a nyomozást, te pihenj!

-         Nem veheted el tőlem az ügyet! Én fogom kideríteni…

-         A fenébe is- kiáltja- nem akarok semmit sem elvenni tőled, csupán segíteni akarok neked, hogy ne törj össze lelkileg.

-         Arról már lekéstél, ugyanis összetörtem. - ordítom- négy éve az egész családom elvesztettem, négy napja pedig a legjobb barátomat, akivel szinte együtt éltem. Ráadásul én tehetek az egészről! Neked fogalmad sincs, mennyire összetörtem lelkileg!

-         Hogy érted azt, hogy te tehetsz az egészről?- kérdezi mit sem sejtve.

Zokogva válaszolok:

-         Az én ügyem lett volna, az én rohadt ügyem lett volna, és az én rohadt testem kéne abban a rohadt koporsóban feküdjön!- azt hiszem ez már a teljes kiakadás fázisa.

-         Ezt nem gondolhatod komolyan! Attól még nem a te hibád… mikor felesküdtetek erre a munkára, tudtátok, milyen veszélyes, és ezt mindketten vállaltátok! Bulcsúról se feledkezz meg, hisz anyja helyett anyjának kell lenned!

-         Neked meg…

-         Nem tudom, hogyan tudnék segíteni. - vág a szavamba.

-         Én tudom. Engedd megvizsgálni Dávid személyes tárgyait!

  Mélyeket sóhajt és pár percig gondolkodik. Segíteni akar, látom a szemén. Látom a megértést, azt, hogy ha tehetné, osztozna velem a gyászban. Meglepődöm. Csak nem egy kis emberség bújt el benne valahol nagyon mélyen?

-         Rendben van. A bizonyíték osztályon van a 7D részen. Itt a kártyám. - leakasztja a belépőjét a nyakából - de vigyázz arra, hogy senki ne vegyen észre. Egy ideje a nemzetközisek a nyakamra járnak, és folyton ellenőriznek.

-         Nem lesz gond. - szipogom.

  Felállok és kisétálok az irodából. Az alagsor felé veszem az irányt, figyelek arra, hogy észrevétlen maradjak. Mikor a zárhoz illesztem a kártyát, az rögtön megadja magát. Belépek. Azonnal meglátom Dávid nadrágját, kabátját és táskáját. Újra kitörnek belőlem a bűntudat és a keserűség könnyei. Valaki megkopogtatja a vállam, én ijedten hátrafordulok. Attila áll mellettem.

-         Nem követett senki?

-         Csak te, de miért is?

  Nem felel, de őszintén szólva ez egy cseppet sem érdekel. A cipőm alatt halkan nyikorog a padló, ahogy az egyik asztalhoz érek. Kinyitom az aktatáskát. Attila nyilván ismeri a tartalmát. Iratok vannak benne, de akárki nem tudja elolvasni őket. Biztos ezért jött le hozzám.

-         Értelmetlen kriksz kraksz az egész. Egyik kódfejtőnk sem értett belőle semmit.

  Még ebben a lehetetlen helyzetben is sikerül elmosolyodnom. Nem tudatosan, de három napja először.

-         Ezt az írást alsós korunkban találtuk ki. Ez volt a közös nyelvünk, mikor leveleztünk senki nem tudta elolvasni őket.

-         És mi van ráírva?- kérdezi izgatottan.

-         Honnan tudjam?- sóhajtom természetes hangon- már alsós korom óta nem gyakoroltam, de megvan még a szótáram, otthon meg tudom fejteni.

-         Ezek szerint ő gyakorolta.

-         Tudta, hogy bajba fog kerülni, ezért titkosította a dokumentumokat. Tudta, hogyha bármi történik vele, én fogok fényt deríteni az igazságra. Tudta, hogy történni fog vele valami és tudta, hogy ki kell szállnia. - sírom újra el magam.

-         Nem viheted haza az iratokat. Ezek bizonyítékok…

-         De nélkülem semmire sem mentek vele.

-         Nem lehet, a nyakamat szegik érte!

-         Ne aggódj, senki sem tudja meg, és a rendőrség épen visszakapja.

-         Rendben- sóhajtja- de ne…

-         Lássa meg senki, tudom.

  Szememet a vérrel átitatott kabátra és nadrágra szegezem. A szívem elszorul, de hozzáérek. Végigsimítom remegő, hideg ujjaimat a szöveten és magamban érzem Dávid illatát. Borzasztó érzés Dávid vérével átitatott kabátot látni. Mielőtt még átvizsgálhatnám Attila közbeszól:

-         Nincs benne semmi, már átvizsgáltuk.

-         A titkos zsebet is megtaláltátok?

-         Milyen titkos zsebet?

  Kifordítom a barna, száraz vértől merevvé vált kabátot és egy mozdulattal felszakítom a bélést. Kezemmel kutatni kezdek a kabátban, és végre megtalálom, amit keresek. Egy hajszál vékony műszer, ami szinte észrevehetetlen, tapintása is különleges. Nehéz megtalálni annak, aki nem pont ezt keresi.

-         Mi ez?- kérdezi csodálkozó szemekkel Attila.

-         Vékony diktafon. Csodálkozom, hogy a rendőrség nem használja, ez titkos szolgálati import. Újságírói eszköznek használjuk, én ajándékoztam neki még néhány éve születésnapjára. Észrevétlenül tudsz vele felvenni. Csak megnyomod a kabátod gombját, és már indul is a felvétel. Hazaviszem meghallgatni.

  Táskámba süllyesztem a diktafont és a papírokat és elindulok a kijárat felé. Attila megragadja a karomat és komoly tekintettel rám néz.

-         Tudni akarom. mi van rajta!

-         Én is. - válaszolom hideg közönnyel.

-         Ne hallgass el semmit előlem!

-         Életedben először, bízz meg bennem!- Sziszegem és kirángatom magam a szorításból.

  Körülnézek, mielőtt kilépek a bizonyíték raktárból, aztán amilyen gyorsan jöttem, úgy hagyom el az épületet. Összehúzom magamon a kabátot, nem tudom, hogy a hidegtől, vagy a fájdalomtól reszketek, de most nem is ez a fontos…